DOKK: Dekódolva rovatunkban ma egy olyan szereplő kerül reflektorfénybe, aki egyszerre épít közösséget, ír stratégiát, kutat és mentorkodik – méghozzá nem is akárhogyan. Dorner Helga nemcsak az ELTE Felnőttképzés-kutatási és Tudásmenedzsment Intézetének igazgatója, hanem a DOKK „Oktatói kompetenciák – e-learning, innováció, mentorálás” ernyőprojekt vezetője is. Megkérdeztük, hogyan lesz valakiből pedagógiai „rocksztár”, miért jó újratervezni élő adásban, és mit tanulunk a munkahelyeinken, még ha nem is tudunk róla.
M.L.: Kezdjük az elején. Volt egy konkrét pillanat, amikor eldőlt, hogy a tanulás és tanítás lesz a hivatásod?
D.H.: A legőszintébben azt mondanám: nem egyetlen pillanat volt, hanem egy folyamat. Olyan élmények, amelyekhez érzelmek és tapasztalások kötődtek. Emlékszem például egy németországi nyári egyetemre 2000-ből – ott találkoztam először olyan emberekkel, akik digitális történetmeséléssel, online tanulási rendszerekkel foglalkoztak. Akkor villant be, hogy engem ez mélyen érdekel. Később, itthon az egyetemen, inspiráló oktatóim – például Kárpáti Andrea – segítettek ebbe az irányba elindulni. Tőlük tanultam meg, hogy az oktatás lehet rendszerszintű, gondolkodásra és újratervezésre ösztönző dolog.
M.L.: Az újratervezésről jut eszembe: meséltél korábban olyan helyzetről, amikor az órán kellett teljesen újra gondolni mindent. Ez tényleg megtörtént?
D.H.: Igen, és nem is egyszer. Szerintem ez teljesen normális. Előfordult, hogy a hallgatóim közölték: „Helga, ez most nem érthető.” Ilyenkor nem kezdünk el mentegetőzni, hanem egyszerűen újratervezünk. Az oktatás nem egy statikus termék – élő szövet. És ebben benne van az is, hogy a tanár hibázhat, vagy épp új perspektívát kap a hallgatóitól. Ez alázat kérdése, nem gyengeségé.
M.L.: A DOKK-projektedben kiemelt helyen szerepel a mentorálás. Te hogyan definiálod a jó mentort?
D.H.: Egy jó mentor szerintem nyitott. Nem abból indul ki, hogy „ez így működött 30-szor, a 31.-nél is fog.” Hanem abból, hogy ki az az ember, akivel most dolgozom, és hogyan tudom őt támogatni abban, hogy önmaga lehessen? És ez kölcsönös: a mentoráltnak is nyitottnak kell lennie, és ez talán még nehezebb is – hiszen egy hierarchikus helyzetben kell megtalálnia a saját hangját. Nem arról van szó, hogy mindenki mosolyog, és nincs teljesítményelvárás – de igenis lehet szigorúság mellett emberinek maradni.
M.L.: A projekt alapját egy nemzetközi modell, a CIMER adja. Hogyan került ez hozzátok, és hogyan alakítjátok a magyar felsőoktatásra szabva?
D.H.: A történet egy Fulbright-kutatói ösztöndíjjal kezdődött. Káplár-Kodácsy Kinga kollégám és szerzőtársam Floridában kutatott a CIMER mentorprogramról, és amikor hazajött, leültünk, és egyértelmű volt, hogy ezt itthon is meg akarjuk valósítani. Az eredeti program a University of Wisconsin Madison-on fut, mi pedig azt nézzük meg, hogy a mi közegünkben hogyan működhetne. És itt nemcsak bevezetésről van szó – mi ezt kutatni is akarjuk. Arra vagyunk kíváncsiak, hogyan tanulnak a magyar kutatók mentorálásról, hogyan alkalmazzák, és hogyan formálható ebből egy közös, tudatos gyakorlat.
M.L.: A projekted címe is három lábon áll: e-learning, innováció, mentorálás. Mesélsz arról, hogyan kapcsolódik ez össze – és mi ebből a te fókuszod?
D.H.: Ez a hármas tagolás nem véletlen. Amikor elkezdtünk együtt dolgozni a kollégáimmal – például Robin Edina és Kálmán Orsolya csapatával –, elég hamar kiderült, hogy mindenkinek van egy erős fókusza: az egyik az online oktatás, a másik az oktatói innováció, a harmadik a mentorálás. A jó hír az volt, hogy ezek nem különálló szigetek, hanem remekül kapcsolódnak. Az e-learning ma már nem extra: alap, hogy az oktatók tudjanak platformokat kezelni, digitális tartalmakat készíteni. Az innováció pedig azt jelenti, hogy nem elég a „régi jól bevált” – gondolkodni kell új módszereken, közös tanulási formákon, akár a mesterséges intelligencia bevonásával is.
Az én fókuszom – nem meglepő módon – a mentorálás, de ezek az elemek nálunk összeérnek. A cél az volt, hogy az oktatókat komplexen támogassuk: technikailag, módszertanilag és emberileg is. Ez egy igazi ernyőprojekt lett, és szerintem a DOKK egyik legnagyobb ereje, hogy nem elvont anyagokat gyártunk, hanem olyan támogatási struktúrákat, amik használhatóak – és amiket a visszajelzések alapján újra tudunk tervezni.
M.L.: A válaszaidból kiderül, mennyire hiszel a közösségek erejében. Mi az, amit szerinted igazán megtanulunk a munkahelyeken – és akár már az egyetemen?
D.H.: A közösségekben való működést. Ez szerintem alap. Lehet beszélni egyéni tanulási utakról, célokról, de ezek csak akkor teljesednek ki igazán, ha van körülöttük egy támogató közeg. Lehet, hogy valaki szuper egyedül is, de a legtöbb tudás közös alkotásból születik. A munkahelyek, különösen az egyetemek, tele vannak nem látható tanulási helyzetekkel – ezekre kellene reflektívebben tekintenünk.
M.L.: Ha nem az egyetemi oktatás és kutatás lenne az életed, mibe vágnál bele?
D.H.: Lehet, hogy meglepő lesz, de óvónő lennék. A gyermekem óvodája, egy Rogers-szemléletű intézmény, mélyen inspirál. Ha valami, az a fajta személyesség, figyelem és rugalmasság, ami ott van jelen, az nekem nagyon közel áll a szívemhez. A gyerekkori álmom viszont… fodrász szerettem volna lenni. Szóval ki tudja, még bármi lehet!
M.L.: Kicsit reflektálva a DOKK szerepére: szerinted hol tart most az ELTE, mint szervezet, az oktatói közösségek fejlesztésében?
D.H.: Haladunk. Sőt, van, amiben szerintem jók vagyunk. A sokféleség például érték – az, hogy autonóm módon tudunk működni. És az is, hogy vannak hagyományaink. De néha épp ezek a hagyományok okoznak akadályt. Amikor egy új ötletet csak azért söprünk le, mert „mi ezt nem így szoktuk” – az nem jó. A DOKK abban segít, hogy ezekről nyíltabban, közösségben beszéljünk.
M.L.: És zárásként: mitől jó egy oktató? És mikor jó egy oktatási rendszer?
D.H.: Egy jó oktató figyel. Rugalmas. Felkészült, de nyitott arra, hogy tanuljon a hallgatóitól. Nem fél újratervezni, ha kell. Egy jó rendszer pedig olyan, ami támogatja ezt a fajta működést – nem korlátozza. Ahol lehet hibázni, reflektálni, és ahol a tanítás nem magányos sport, hanem csapatszám.
Aki kérdez: Murai László
Aki válaszol: Dorner Helga
Fotó: Rusznák Gábor
